The Poem/ A Vers

A finnek eredete

A finnek őseinek megérkezéséről természetesen írásos emlékek nem maradtak, ezt a korszakot a nyelvészek és régészek próbálják felkutatni. Régészeti leletek alapján az időszámításunk előtti 8.-9. évezred környékén érkeztek mai lakóterületükre keleti és déli irányból azt követően, hogy a jég visszahúzódása után felszabadult a partvidék. Az utánuk érkező bevándorlók beleolvadtak a már ottlakó népcsoportba, ezért él az a vélekedés, hogy Finnország lakosságának génkészletéből háromnegyed rész balti-germán eredetű, egynegyed rész pedig keleti. Folyók, ill. tavak mellett éltek apró kunyhókban, és főként halászattal és vadászattal foglalkoztak. Fokozatosan áttértek a nővénytermesztésre, állattenyésztésre, s a germán népcsoportok megjelenésekor a kereskedelemre is, melynek cserealapja a prémvadászatból származott. A közös uráli népcsoportból körülbelül az első évezred környékén váltak ki, és különültek el nyelvükkel is. Az alapító törzsek nevét (pl. Häme, Karjala) ma is létező települések őrzik. A viking korszak elejére három különálló finn kultúra alakult ki:

1. karjalai – keleten
2. hämei – a belső területeken
3. varisnais-suomi – a mai Turku területén

A nyugati vidékekre már ekkoriban is nagy hatással volt a szomszédos svéd kultúra.

A svéd isőszak

A 12. századra Finnország keresztény vallás hiányában egy kis önálló szigetté alakult Európában. Mivel szilárd központi hatalma sem volt, nagy érdeklődést mutatott iránta keletről Oroszország, nyugat felől pedig a Svéd királyság is. Ezutóbbi több ízben is ún. keresztes háborút indított Finnország ellen, melynek valódi célja csak területszerzés volt. Svéd területté való nyilvánítását 1266-tól számítjuk, 1340-től pedig Österland néven svéd birodalmi tartománnyá vált.

1521-ben a svéd Gustav Vasa ült a trónra, aki a reformáció híve volt, ami nagyban támogatta a finn kultúra önállúsulását. Mikael Agricola turkui püspök az 1540-es években finnre fordította az Új Testamentumot, s ezzel megteremtette az irodalmi nyelv alapjait.

A tartománynak mindigis előkelő helye volt a Svéd királyságon belül, s ez csak még jobban megerősödött, mikor a Rettegett Iván elleni 1555-57-es háborút követően hercegséggé emelték.

A mai fővárost, Helsinkit is ebben az időben alapították, 1550-ben, s hamarosan jelentős kikötővárossá vált.
Svédországon belüli előkelő helye a 16. század végén szűnt meg, mikoris a sok háborútól kimerült parasztság Zsigmond lengyel uralkodó támogatása mellett fellázadt a központi hatalom ellen („Buzogányháború“ – Nuijasota) s ebben a harcban alulmaradt.

Orosz korszak

A svéd fennhatóság akkor ért végérvényesen véget, mikor I. Sándor cár megpróbált a svédekkel szövetségre lépni a britek ellen, de mivel ezt visszautasították, az oroszoknak ez egy álindokot szolgáltatott a megtámadásra, s 1809-ben elfoglalták, s a cár felesküdött a finn alkotmányra és felvette a finn nagyherceg címet. Az oroszok korán belátták, hogy a nagy fokú önállósággal kordában tarthatják a finneket, s ez jó taktikának bizonyult. A tartományt kormányzó irányította az államtanácson keresztül, melyet kizárólag finnek alkottak. Ez az autonómia megalapozta a független állam kialakulását. Megmaradhatott a luteránus vallás, s a svéd hivatalos nyelv is. Az arisztokrácia sokáig ezt a nyelvet használta. A központot 1812-ben áthelyezték Turkuból Helsinkibe, s a függetlenedés odáig terjedt, hogy 1878-ban sikerült felállítani az önálló finn hadsereget is. Azonban fokozatosan megváltozott az orosz álláspont is, s elkezdték visszaszorítani az önállóságra való törekvéseket. Erre a finnek javarészt passzív ellenállással reagáltak. A Japántól elszenvedett vereség viszont ismét enyhülést hozott, ami odáig vezetett, hogy 1917. december 6-án kikiáltották a független Finnországot.

A függetlenség

Az I. világháború ugyan megkímélte az országot, de mivel Oroszország nem adta fel, hogy visszaszerezze a már független köztársaságot, ott állomásozó katonáit nem hívta vissza, s gerjesztette a belviszályt. Ez pedig egy rendkívül véres polgárháborúban tetőződött, mikor is a vörösök (a kommunista rendszer és a Szovjetúnió hívei) valamint a fehérek (függetlenségpártiak) közt dúlt. Végül a fehérek győztek, de máig vitatott a fehér csapatokat vezető Mannerheim tábornok megítélése, valamint hogy hivatalosan szabadságharcnak, lázadásnak vagy polgárháborúnak nevezzék-e.

1919-ben, az első parlamenti választásokat a köztársaságpártiak nyerték meg, a köztársasági elnök Kaarlo Juho Stahlberg lett. A fiatal önálló állam békésen fejlődött a két világháború közti időszakban, mint ahogyan a többi európai ország is. Ugyan elérte a gazdasági válság, de a fakitermelésnek és az exportnak köszönhetően hamar talpraállt.

A fiatal Finnország első próbatétele a svéd ajkú Aland szigetcsoport hovatartozását illette. Az ENSZ elődje, a Népszövetség nekik ítélte, ugyanakkor nagy fokú autonómiára kötelezték Helsinkit. Az együttélés anyira bevált, hogy a mai napig sem okoz súrlódásokat a belpolitikában.

A II. világháború

A háború szele sajnos Finnországot is elérte, s végigharcolták ezt a nehéz időszakot. Főleg a szovjetek ellen küzdöttek. A zsidókat nem deportáltak, és zsidókról szóló törvényeket nem hoztak. A nagyhatalmak közti politikában nagyon ügyesen helytálltak, hiszen a háború végeztével sem a nyugati, sem pedig a szovjet szférához nem kellett csatlakozniuk, sőt Helsinki az egyetlen olyan európai főváros Moszkva és London mellett, melyet nem foglaltak el idegen csapatok a háború alatt.

A modern Finnország

A háborút követően a levegőben lógott a kommunista rendszer térhódítása, hiszen már a parlamentbe is beférkőztek, de végül siekrült mégis a nyugati modellt követni és a semleges politikát követni. A Szovjetúnióval ápolt jószonszédi viszonyainak és kétoldalú kedvező kereskedelmi megállapodásaiknak köszönhetően (melyeket sokan bíráltak), sikerült ismét felvirágiztatni az országot, és fellendíteni a gazdaságát.

1975-ben Helsinkiben rendezték meg az Európai Biztonsági és Együttműködési értekezletet, amivel beírta nevét a nemzetközi kapcsolatok és emberi jogok biztosításának szféráiba.

1995-ben csatlakoztak az Európai Únióhoz, és ma már kijelenthetjük, hogy leginkább Európa Japánjának lehetne nevezni, akkora robbanásszerű fellendülés jellemezte a 2. világháborút követően. Az euró bevezetése 2002. január 1-jével csak növelte a stabilitást.

A finnek saját történelmükből tanulva akarják megőrizni függetlenségüket, s az a véleményem, hogy ebből a világ összes nemzetének lenne mit tanulnia!

Kr. e. 9. évezred    Az utolsó jégkorszaki jégtakaró visszahúzódik a mai Finnország egész területéről. Az első emberi településekre utaló régészeti leletek a következő évezredből származnak.

Kr. e. 3300–2800    Az ún. tipikus fésűs kerámia kultúra idején finnugor eredetű népesség érkezik a Finn-öböl környékére. A korábbi – ismeretlen eredetű – őslakosokat magukba olvasztják. A korai közfinn nyelvi közösséget balti, majd később germán nyelvi hatás éri.

Kr. e. 1500–1300    A bronzkorban terjedni kezd a földművelés és az állattenyésztés. A népesség száma kb. 25 ezer fő.

Kr. e. 500 körül    Megkezdődik a vaskor.

Kr. u. 500 körül    Ahvenanmaa (Aland) szigetcsoportjára telepesek érkeznek Svédországból. A következő évszázadokban földvárakat építenek a finnek lakta területen.

Kr. u. 9–11. sz.    Az ún. viking korban a keletre vezető kereskedelmi út a Finn-öböl északi partján halad keresztül. E korszak végén a vikingek csökkenő szerepét e térségben többek között a finnek suomi, hämei és karjalai törzse próbálja betölteni.

Kb. 1155–1300    A keresztes háborúk korában Svédország elfoglalja a jelenlegi Finnország délebbi területeit, a karjalai (karél) területekért állandósul a küzdelem Novgoroddal. Svédországból telepesek költöznek be Finnország déli és délnyugati területeire.

1171–1172    III. Sándor pápa bullájában említést tesz a finnekről, akiknek a körében csak lassan terjed a kereszténység.

1258    Finnország nagy részét Svédországhoz csatolják. A későbbiekben Keleti tartománynak, hercegségnek, és nagyhercegségnek nevezik, a 14. század második felétől részt vesz a svéd királyválasztásban. Turku a legfontosabb központ. A parasztság nem kerül jobbágysorba.

1323    Svédország és Novgorod megköti a pähkinäsaari békét, amelyben megegyeznek a Karjalát kettészelő határról, amely a különböző kultúrák és vallások közötti választóvonallá válik. Újabb orosz-svéd háborúkra e területekért csak 150 évvel később kerül sor.

1397–1523    A főleg dán érdekeket szolgáló Kalmari unióban Svédország Dániával és Norvégiával lép szövetségre, hogy megtörje a Balti-tengeren kialakult német kereskedelmi hegemóniát.

1527    I. Vasa Gusztáv (1523–1560) svéd király protestáns abszolutizmust vezet be, megteremti Svédország nagyhatalommá válásának feltételeit.

1548    Megjelenik az első finn nyelvű Újszövetség Mikael Agricola fordításában.

1570-es évek    A népesség száma kb. 300 ezer fő.

1595    A täyssinäi (tjavzinszki) békében Svédország megkapja Oroszországtól a finnek által lakott összes területet.

1596–1597    A finn történelem legnagyobb parasztháborúja („Buzogányháború”).

1617    A sztolbovói békében Svédországhoz kerül többek között Karjala jelentős része és Ingermanland is, ahová a század folyamán evangélikus finnek költöznek.

1640    Megalapítják a Turkui Akadémiát.

1696–1697    Nagy éhínség, amelyben elpusztul a finn lakosság közel harmada.

1617–1632    II. Gusztáv Adolf svéd király Finnországot közvetlenül a birodalmi adminisztrációhoz kapcsolja, svéd lesz a hivatalos nyelv, svédek költöznek be Finnországba.

1700–1721    A nagy északi háborúban az ún. nagy viszálykodás idején (1714–1721) egész Finnországot orosz csapatok szállják meg. Az uusikaupunki (nystadti) békében Oroszország megkapja Ingermanlandot, Karjala nagyobbik részét és részben Délkelet-Finnországot is, de Finnország továbbra is Svédország része marad.

1741–1743    Az újabb orosz-svéd háborút lezáró turkui békében további finn területek kerülnek Oroszországhoz.

1788–1790    Ismét orosz-svéd háborúra kerül sor. A III. Gusztáv svéd királlyal szemben álló finnországi tisztek megalapítják az Oroszország felé orientálódó Anjalai Szövetséget.

(1808)–1809    Az újabb orosz-svéd háború után Finnország autonóm nagyhercegségként Oroszország része lesz. I. Sándor orosz cár a porvooi országgyűlésen felesküszik a finn alkotmány betartására, Finnországot államnak tekinti, a finneket pedig nemzetnek. A közigazgatás élén a főkormányzó áll.

1812    Helsinki lesz az új főváros. Egyesítik Finnországgal a korábban Orosz­országhoz csatolt Régi Finnországnak (Viipuri kormányzóság) nevezett területeket. A népesség száma meghaladja az 1 millió főt.

1835    Megjelenik a Kalevala első, majd 1849-ben bővített kiadása, mely jelentős mértékben hozzájárul a finn öntudat megerősödéséhez, a század második felében pedig a nemzeti mozgalom kibontakozásához. A század közepén J. V. Snellman ad programot a nemzeti mozgalomnak, melynek vezéralakjává válik.

1854–1855    A krími háború idején az angol-francia flotta lövi Finnország partvidékét.

1863    A finn nyelv egyenrangúvá válik a svéddel, gyors gazdasági és kulturális fejlődés bontakozik ki.

1865    Saját pénzt vezetnek be.

1899    II. Miklós orosz cár kibocsátja az ún. Februári Manifesztumot, mely a birodalmi érdekek elsődlegességének biztosítása érdekében korlátozza a finn alkotmányt. Széleskörű tiltakozás bontakozik ki Finnországban.

1905    Általános sztrájk kezdődik az oroszországi forradalmi események hatására, a cár visszavonja a finn alkotmányba ütköző rendeleteit.

1906    Az országgyűlés és a választások megreformálása. A rendek helyett a századfordulón létrejött széles bázisú politikai pártok kerülnek a parlamentbe (1907). A finn nők Európában elsőként választójoghoz jutnak.

1917. december 6.    A finn parlament kikiáltja az ország függetlenségét, amelyet Szovjet-Oroszország (jan. 4.) után Franciaország, Svédország és Németország is elismert.

1918. január–április    Polgárháború tör ki, amelyben a C. G. E. Mannerheim főparancsnoksága alatt álló kormányerők – német segítséggel – legyőzik a Vörösőrséget, amelyet Szovjet-Oroszország támogat, majd véres leszámolás következik. A polgárháborúnak összesen kb. 30 ezer áldozata van.

1919 nyara    A monarchistákkal szemben a köztársaságpártiak kerekednek felül. Érvénybe lép a finn alkotmány (júl. 17.): az ország széleskörű hatalommal felruházott köztársasági elnöke a liberális K. J. Stahlberg lesz. A finn mellett a svédet is hivatalos nyelvnek ismerik el, Ahvenanmaa (Aland) autonóm önkormányzattal rendelkezhet.

1920. október 14.    A tartui béke rögzíti a Finnország és Szovjet-Oroszország közti határt. Finnország megkapja Petsamo (Pecsenga) vidékét, de Kelet-Karjalát nem. A Népszövetség felveszi tagjai közé a Finn Köztársaságot.

1922    Az ún. Lex Kallio révén lehetővé válik a zsellérbirtokok megvásárlása, és megkezdődik a nincstelenek földhöz juttatása.
1924-től    Politikai jobbratolódás kezdődik, az évtized végén megalakul a jobboldali radikális Lapua-mozgalom, amelyet 1932-ben oszlatnak fel, majd fokozatosan csökken a szélsőjobboldal népszerűsége.

1939. november 30.    A Szovjetunió megtámadja a területi követeléseknek nem engedő, semlegességre törekvő Finnországot (téli háború). Terijokiban szovjetbarát bábkormányt állítanak fel, amelyet a Szovjetunió azonnal elismer. A finnországi lakosság száma kb. 3 millió 700 ezer fő.

1940. március 13.    Moszkvában aláírják a békeszerződést, amelyben Finnország területi engedményekre kényszerül, de megőrzi függetlenségét. Az elcsatolt területekről több, mint 420 ezer ember menekül Finnországba.

1941. június 25. – 1944. szeptember 19.    Az ún. folytatólagos háborúban Finnország először visszafoglalja a téli háborúban elcsatolt területeit, majd főleg stratégiai megfontolásokból további területeket is megszáll Kelet-Karjalában.

1944. szeptember 19.    Finnország fegyverszünetet köt Moszkvában a Szovjetunióval, miután meg­állították a nyári nagy szovjet offenzívát. Ismét a téli háború utáni határok érvényesek, Finnország háborús jóvátétel fizetésére vállal kötelezettséget.

1944. szeptember 28. – 1945. április 27.    Az ún. lappföldi háborúban – az 1944-es szovjet-finn fegyverszüneti egyezmény értelmében – a finnek megtámadják a visszavonuló német csapatokat, amelyek bosszúból felégetik Lappföldet. A 2. világháborúban összesen 90 ezer finn esik el. Az elnök C. G. E. Mannerheim, majd 1946-tól 1956-ig J. K. Paasikivi lesz.

1947. február 10.    Párizsban aláírják a szovjet–finn békeszerződést. Moszkva megszerzi – a korábban elcsatolt területek mellé – az északi Petsamót (Pecsengát), és Helsinki közelében, Porkkalában (1955-ig) haditámaszpontot létesít, de megmarad a finn politikai és társadalmi rendszer folyamatossága.

1948. április 6.    Moszkvában aláírják a szovjet–finn Barátsági, Együttműködési és Segítségnyújtási Egyezményt, amelyben automatikus segítségnyújtás helyett a felek először kötelesek konzultálni. J. K. Paasikivi és U. K. Kekkonen megteremtik a finn külpolitika semleges irányát, amely a Szovjetunióval folytatott jó kapcsolatokkal biztosítja az ország függetlenségét. A gazdasági életben megkezdődik a termelési szerkezet átalakítása.

1950–1980    Több mint 420 ezer finn vándorol ki Svédországba, főleg a munkanélküliség miatt. A vendégmunkások egy része később visszatér.

1956–1982    U. K. Kekkonen Finnország elnöke, akit M. Koivisto, majd M. Ahtisaari követ (1994). Az 1960-as évektől érezhetően nő az életszínvonal, Finnország északi típusú jóléti állammá válik.

1989. október 26.    M. Gorbacsov szovjet elnök elismeri Finnország semlegességét.

1991    A lakosság száma meghaladja az 5 milliót. A 90-es évek elején gazdasági válság kezdődik, amely nagy munkanélküliséggel jár együtt, s ez csak az évtized második felében mérséklődik.

1995. január l.    Finnország az Európai Unió tagjává válik.

1999    Ismét a szociáldemokrata P. Lipponen alakíthat kormányt.

2000. március 1.    A korábbi erős elnöki hatalommal szemben a parlament súlyát növelő új alkotmány lép életbe. Ugyanazon a napon beiktatják tisztségébe Tarja Halonent, a Finn Köztársaság első elnöknőjét.

2000. december 11–13.    III. Finnugor Világkongresszus Helsinkiben.

A mai Finnország1 területére – az utolsó jégkorszaki jégtakaró visszahúzódása után – az első emberek a Kr. e. 9. évezred második felében érkeztek. Kr. e. 8000 körül létrehozták a kundai régészeti kultúrához tartozó suomusjärvi kultúrát, mely kb. a Kr. e. 6. évezred végéig létezett. A lakosság kontinuitását hangsúlyozó egyik legújabb elmélet szerint lehet, hogy e népesség a finnugor alapnyelvet megelőző uráli alapnyelvet beszélte. A korai fésűs kerámia kultúra korszaka a Kr. e. 5. évezred végéig tartott, majd keletről az átvették az agyagedények új díszítő stílusát – megkezdődött a tipikus fésűs kerámia kultúra korszaka, mely kb. a Kr. e 4. évezred közepéig tartott. Ez a változás a finn kutatók szerint egy új, finnugor nyelvet beszélő népesség bevándorlására utal a Finn-öböl környékére. A Kr. e. 4. évezred végétől balti hatás (csónak alakú harcibalta kultúra) érte a fésűs kerámia kultúrájának népességét, majd a kettő összeolvadásából – a Kr. e. 3. évezred közepe táján – megszületett a kiukaineni kultúra. Lassanként terjed a kezdetleges állattenyésztés és a földművelés. Kr. e. 1000 körül váltak ki a lappok ősei az ún. közfinn nyelvi közösségből. A Kr. e. 2. évezred második felében Délnyugat-Finnország szoros kapcsolatban állt Közép-Svédországgal – terjedt a bronz használata. A Kr. e. 1. évezred közepén kezdték használni a vasat, majd a Kr. u. 1. évezred folyamán a földművelő életmód a szárazföld belsejében is terjedt, és a 8–9. században elérte Dél-Karjalát.

Az ún. viking-korban (9–11. sz.) a keletre vezető kereskedelmi út a Finn-öböl északi partján haladt keresztül. A vikingek (normannok) lassan csökkenő szerepét a kereskedelemben később a finnek suomi, häme és karjalai törzse próbálta betölteni e térségben. A 11–12. században kezdődött az ún. keresztes háborúk kora. A korszak jellegzetessége, hogy fokozódott a svéd állam és Novgorod, valamint a katolikus és az ortodox egyház érdeklődése a finnek lakta területek iránt. 1150 körül került sor IX. Erik svéd király és Szent Henrik püspök Délnyugat-Finnország elleni első keresztes hadjáratára. Turkuban és környékén megkezdődött az egyházi szervezet kiépítése. A 12–13. századtól több hullámban telepesek érkeztek Svédországból, akik elsősorban a Finn-öböl és a Botteni-öböl partvidékén telepedtek le. III. Sándor pápa bullájában (1171–72) megemlíti a finnekkel kapcsolatban, hogy csak lassan terjed körükben a kereszténység.

A finneket 1226–27-ben Novgorod felől is támadás érte. Az oroszok betörtek Häme területére, a források pedig a Karjalában végzett tömeges erőszakos térítésről számolnak be. A svédek Birger jarl vezette második keresztes hadjárata a 13. század közepén Häme elfoglalásával ért véget, ekkor a svéd felségterület már a Kymi folyóig terjedt. A karjalai területekért indított harmadik keresztes hadjáratra 1293-ban került sor. A hódítások biztosítására Torgils (Tyrgils) Knutsson svéd kormányzó vezetésével elkezdték építeni Viipuri (Viborg) várát. A Svédország és Novgorod közötti háborúskodásoknak a Pähkinäsaariban (svéd, orosz és német nevén is emlegetik: Nöteborg, Orehovec, Schlüsselburg, ma Petrokreposzty) kötött béke vetett véget, amelyben meghatározták a két állam közötti határt. Karjala nagy része Novgorod befolyása alá került. Finnországot Österland (Keleti tartomány) néven Svédországhoz csatolták.

Svédországban 1351-ben lépett érvénybe – első írásos törvényként – Magnus Eriksson király föld- és várostörvénye. A Keleti tartomány arra jogosult személyei 1362-től vehettek részt a svédországi királyválasztásban. A helyi közigazgatás irányítása a királyi kézen lévő várakból történt, a nagy hatalmú várurak azonban (pl. a Grip, Tott és Bielke család) gyakorlatilag függetlenítették magukat a királyi hatalomtól. Az adóterhek változó nagyságúak voltak, de a parasztok megőrizték személyi szabadságukat, nem alakult ki jobbágyság. A fontos hatalmi tényezővé fejlődött turkui püspökség a finn kultúra bölcsőjévé vált. Ekkor már finn fiatalok is tanulhattak híres európai egyetemeken. A kereskedelem a városokban kezdett összpontosulni (Turku, Porvoo, Viipuri, Rauma, Ulvila, Naantali).

1397-ben Svédország Dániával és Norvégiával együtt létrehozta az elsősorban dán érdekeket szolgáló kalmari uniót, amelyben az 1430-as évektől állandósultak a háborúk. 1438-ban Satakunta megyében parasztfelkelés tört ki, melynek eredményeképpen a finnországi parasztság is elküldhette képviselőit a svéd országgyűlésre. A Sture család kiemelkedő tagjai által vezetett unióellenes harcokban Finnország Svédország gazdasági bázisául szolgált. A 15. század elején Finnország saját legfelsőbb bíróságot kapott.

Erik Axelsson Tott kormányzó 1475-ben kezdte építtetni Olavinlinna várát Svédország további keleti terjeszkedésének támogatására. A Moszkvai Nagyfejedelemség és Svédország között kitört háborút (az ún. „régi viszálykodást”, 1495–1497) lezáró novgorodi béke nem változtatott a korábbi határokon, azonban a békekötés ellenére a svéd Keleti tartomány (Finnország) határai a gyakorlatban folyamatosan tolódtak keletre és északra.

A kalmari unió felbomlása után Svéd-Finnországban I. Vasa Gusztáv lett az uralkodó (1523–1560), aki 1527-től protestáns abszolutizmust vezetett be, kisajátította az egyházi javak nagy részét, és megteremtette Svédország nagyhatalommá válásának feltételeit. A reformációt Finnországban Mikael Agricola turkui püspök vezette. Az ő fordításában jelent meg 1548-ban finn nyelven az Újszövetség. A király 1550-ben megalapította Helsinki (Helsingfors) városát, hogy ezzel is támogassa a németek visszaszorítását a Balti-tengeri kereskedelemben. A finnországi városok életében és gazdaságában fontos szerepet játszott a németajkú lakosság is.

1555–57-ben újabb háború zajlott Svédország és Oroszország között, mely elsősorban Savo megyében okozott nagy pusztítást. 1556-ban I. Vasa Gusztáv hercegség rangjára emelte Finnországot, melynek hercegévé fiát, Jánost (a későbbi III. János svéd királyt, 1568–1592) tette meg. János Turkuban feleségével, Jagelló Katalinnal fényes reneszánsz udvart tartott fenn. III. János király 1581-től használta a Finnország nagyhercege címet. A század utolsó negyedében vívott svéd–orosz háború („hosszú viszálykodás”, 1570–1590) terheit elsősorban a finnek viselték. Az 1595-ös täyssinäi (tjavzinszki) béke alapján Svéd-Finnország keleti határa Savo keleti lakott területei mentén haladt északnak, egészen a Jeges-tengerig.

1596–97-ben zajlott a finn történelem legnagyobb parasztháborúja („buzogányháború”), amelyet Klaus Fleming helytartó vert le. A századvégi belső viszályokból győztesként kikerülve Károly herceg (1604-től IX. Károly) 1599-ben megszerezte Finnországot a katolikus III. Zsigmond király híveitől, és 50 nemest kivégeztetett. A 17. század elején vívott újabb svéd-orosz háborúskodást lezáró sztolbovói békében (1617) Oroszország lemondott a Ladoga-tó nyugati és északi partvidékéről és Ingermanlandról (Inkeriről). Ezeken az ütközőzónáknak tekintett területeken a svéd állam nagy adókat vetett ki, és erőszakosan terjesztette az evangélikus hitet, ezért a helyi (főleg karjalai) lakosság tömegesen menekült az Oroszországhoz tartozó területekre. Az elköltözöttek helyére evangélikus finneket telepítettek (inkeri finnek).

II. Gusztáv Adolf (1617–1632) svéd király uralkodása idején Finnországot közvetlenül a birodalmi adminisztrációhoz csatolták. A Keleti tartományban svéd lett a hivatalos nyelv, ismét svéd ajkú lakosság áramlott Finnországba. A század első felében és közepén P. Brahe főkormányzói tevékenysége (1637–1640, 1648–1654) minden téren jótékony hatást gyakorolt a finnországi fejlődésre. 1640-ben megalapították a Turkui Akadémiát (a Helsinki Egyetem jogelődjét). 1642-ben megjelent a teljes Biblia finn nyelven. Finnország jelentős kereskedelmet bonyolított le Stockholmon keresztül. 1680-ban került sor az ún. nagy redukcióra, amelyben XI. Károly (1660–1697) nyomására a rendek beleegyeztek abba, hogy a korábban elajándékozott birtokok ismét visszakerüljenek a korona birtokába, majd 1682-ben önkényuralkodóvá nyilvánították a királyt. A hatalom központosításával svédesítési hullám is együtt járt, mely tiltakozást váltott ki az ún. fennofilek körében. Az 1696–97-es nagy éhínségben elpusztult a finnek közel egyharmada.

A nagy északi háborúban (1700–1721) egész Finnország orosz kézre került: az 1714-től 1721-ig tartó ún. „nagy viszálykodás” idején a legtöbb pusztítás Pohjanmaa (Ostrobotnia) és Ahvenanmaa (Aland) vidékeit érte. Az 1721-ben, Uusikaupunkiban (Nystadt) megkötött béke alapján Oroszországhoz került Ingermanland, Délkelet-Finnország valamint Karjala nagyobbik része. Finnország továbbra is Svédország része maradt, mely ugyan elvesztette nagyhatalmi pozícióját, de mégis revánsra készült Oroszország ellen. A következő orosz–svéd háborút (1741–43) lezáró turkui békében Hamina és Lappeenranta városa is Oroszországhoz került, az új határt a Kymi folyó mentén húzták meg.

A rendek 1738-ban kezdődött uralmának, amely korlátozta a királyi hatalmat, III. Gusztáv (1771–1791) államcsínye vetett véget 1772-ben. A század folyamán a politikai csatározások ellenére Finnország gazdasága fejlődött, létrejöttek az alapvető iparágak (fém- és faipar, textilművesség), és 1765-től külkereskedelmi jogot kaptak Pohjanmaa megye (Ostrobotnia) városai. Elsősorban kátrányt és fűrészipari termékeket vittek ki Finnországból. Az újabb orosz–svéd háború idején a III. Gusztáv (1771–1792) királlyal szemben álló finnországi tisztek megalapították az Anjalai Szövetséget, mely Finnország autonómiáját orosz fennhatóság alatt kívánta megvalósítani. Ezen irányzat legkiemelkedőbb képviselője G. M. Sprengtporten volt, aki már 1786-tól orosz szolgálatban állt.

A 19. század elejének Napóleon által indított háborúi és a hatalmi viszonyok átrendeződése megváltoztatta Finnország helyzetét is. A tilsiti békében (1807) Finnország Oroszország érdekszférájába került. Az 1808–09-es ún. „Finnország háborújában” a finn területeket oroszok szállták meg. A haminai békében (1809) Svédország lemondott Finnországról Ahvenanmaa szigetével (Alanddal) együtt. Az 1809-es porvooi országgyűlésen I. Sándor cár esküt tett a finn (svéd) alkotmány betartására, és a finn népet a nemzet rangjára emelte. Finnország négykamarás rendi országgyűléssel és saját kormánnyal (szenátus) rendelkező autonóm nagyhercegségként lett Oroszország része: az evangélikus egyház és a korábbi adminisztráció és igazságszolgáltatás, valamint a svéd nyelv hivatalos státusa érintetlen maradt. Maga a cár vette fel a nagyhercegi címet, a finnországi közigazgatás élére pedig főkormányzót nevezett ki. Szentpétervárott létrehozták a Finn Ügyek Bizottságát.

A Finnországgal mintegy kísérletező liberális cári politika (I. Sándor) a későbbiekben sok vitát eredményezett: az oroszok visszavonható kegynek, a finnek szinte szövetségi szerződésnek értelmezték. 1812-ben a nagyhercegség fővárosa Turku után Helsinki lett, és egyesítették Finnországgal a korábban elcsatolt Viipuri (Viborgi) Kormányzóságot (Régi-Finnország). A vámhatárok megszüntetése jótékonyan hatott a finn iparra és kereskedelemre. 1811-ben megalapították a Finn Bankot. Nyugat-Finnországban a kereskedelemben és a közlekedésben svéd orientáció érvényesült, míg Kelet-Finnország egyre inkább Szentpétervár felé fordult.

I. Miklós cár idején fokozódott a finn autonómiára nehezedő nyomás. A nemzeti ébredés első hullámát követően (ez az ún. turkui romantika időszaka) 1831-ben megalapították a Finn Irodalmi Társaságot. 1835-ben jelent meg a Kalevala első, majd 1849-ben bővített kiadása. Az eposz és gyűjtője-összeállítója, Elias Lönnrot rendkívüli módon hozzájárult a nemzeti öntudat erősödéséhez, a nemzeti mozgalom kialakulásához.

A krími háború idején, amikor Oroszország ellenfelei Törökország segítségére siettek, az oroszok ellen fellépő angol–francia flotta ágyúzta Finnország partvidékét. Az 1860–1880 közötti időszakra gyors gazdasági és kulturális fejlődés volt jellemző. A pénzreformmal (1860–1865) Finnországnak saját pénze lett, a márka. Fejlődött az ország közlekedése is. A Saimaa-csatorna megnyitását (1856) követte a Helsinkit Hämeenlinnával összekötő első vasútvonal átadása. 1867–68-ban volt Finnországban az utolsó nagy éhínség.

Az országgyűlés több mint fél évszázad utáni újbóli összehívása (1863–64) visszatérést jelentett az alkotmányos kormányzáshoz. II. Sándor cár liberális törvényei és rendeletei elősegítették az új társadalmi formára való áttérést. Az 1863-as nyelvrendelet a svéd mellett másik hivatalos nyelvvé a finnt tette meg. 1878-tól Finnország saját hadsereggel rendelkezett. A J. V. Snellman által ösztönzött, a finn nyelvű kultúra és a gazdaság fejlődését célul tűző ún. fennomán mozgalom Y. S. Yrjö-Koskinen vezetésével Finn Párttá alakult. Válaszul kialakult a svéd érzelmű értelmiség mozgalma és kezdetben a liberálisok is külön tábort alkottak.

A birodalom egységesítésére irányuló orosz törekvések az 1890-es években érték el Finnországot. Az 1899-es februári manifesztumban II. Miklós korlátozta Finnország alkotmányát, megkezdődött az ún. „első elnyomás” korszaka (1899–1905). Finnországban tiltakozó népmozgalom kezdődött, és 1899-ben több mint félmillió aláírást gyűjtöttek. 1901-ben feloszlatták a finn hadsereget, megkezdődik a finn fiatalok kényszersorozása az orosz hadseregbe. 1903-ban diktátori hatalommal ruházták fel Ny. Bobrikov főkormányzót, aki a következő évben merénylet áldozatává vált. A két részre oszlott Finn Pártból az ófinnek tárgyalásos megoldást, míg a nemzeti liberális ifjú-finnek passzív ellenállást hirdettek.

A 19. sz. végén megújulóban volt az ipar, a mezőgazdaságban az állattenyésztés volt a vezető ágazat. A földnélküliek és zsellérek nagy száma szociális feszültséget eredményezett, évtizedeken keresztül folytatódott a kivándorlás Finnországból. Az 1899-ben alapított Munkáspárt 1903-tól Finn Szociáldemokrata Párttá vált. Az 1905-ös oroszországi események hatására ősszel általános sztrájk kezdődött Finnországban, megjelent az ún. Vörös Kiáltvány. A cár kénytelen volt visszavonni a finn alkotmányba ütköző rendeleteit. A nőknek is szavazati jogot adó 1906-os demokratikus választási reform következtében egykamarás parlament (Eduskunta, Riksdag) jött létre. Az 1907-es választásokon a Finn Szociáldemokrata Párt győzött, a 200 mandátumból 80-at szerezve meg.

1908-tól ismét egységesítő, oroszosító tendenciák érvényesültek a központi politikában, amelyet a „második elnyomás korszakának” neveznek (1908–1916). Az 1910-ben hozott cári manifesztum a nagyhercegség alkotmányának megszüntetését irányozta elő, de kivitelezése nem sikerült. Az 1916-os választásokon ismét a szociáldemokraták arattak győzelmet. 1917-ben az Ideiglenes Kormány újólag helyreállította az autonómiát, majd feloszlatta a parlamentet, mert az önmagára ruházta a hatalmat Finnországban (hatalmi törvény). Az októberi választásokon a polgári pártok kerültek többségbe, P. E. Svinhufvud alakított kormányt.

Az országgyűlés 1917. december 6-án független köztársaságnak kiáltotta ki Finnországot, melynek függetlenségét Szovjet-Oroszország (1918. január 4-én), majd Franciaország, Svédország és Németország is elismerte. Ezzel az aktussal teljesedett ki a finnek nemzetté válása. A finn nép a történelmi események és természeti katasztrófák következtében eleinte igen ingadozó létszámban, a 19. századtól pedig folyamatosan gyarapodva jutott el napjainkig.
A finn népesség számának alakulását mutatja a következő táblázat:
1571    kb. 300 000
1695    kb. 500 000
1721    kb. 391 000
1800    832 700
1850    1 624 300
1900    2 655 900
1910    2 934 400
1920    3 147 600
1930    3 462 700
1940    3 695 600
1950    4 029 800
1960    4 446 200
1970    4 598 300
1980    4 787 800
1990    4 998 500
1999    5 171 000
2001    5 195 000

1918. január 28-án Helsinki és Dél-Finnország a Finn Szociáldemokrata Párt radikális szárnya által vezetett vörösök kezébe került. Az időközben Vaasába menekült kormány, mely Finnország középső és északi területét birtokolta, a finn hadsereg vezetőjévé tábornoki rangban az egykori cári tisztet, C. G. E. Mannerheimet nevezte ki. A januártól májusig tartó polgárháborúban – amelyben a Németországban kiképzést nyert finnek, az ún. jääkärik is részt vettek a fehérek oldalán – a kormányerők német segítséggel legyőzték a Szovjet-Oroszország támogatását élvező vörösöket. A harcoknak és a terrornak összesen kb. 30 000-en estek áldozatul.

A fehérek győzelme után Svinhufvudot kormányzóvá választották. A parlament német nyomásra 1918 őszén Frigyes Károly hesseni herceget választotta királynak, aki a világháborús német vereség miatt nem foglalhatta el trónját. Végül az antant támogatását élvező Mannerheimet választották kormányzóvá. 1919 tavaszán az USA és Nagy-Britannia is elismerte Finnország függetlenségét. Az év nyarán megszületett finn alkotmány széles körű hatalommal ruházta fel a köztársasági elnököt. A liberális K. J. Stahlberg lett az első köztársasági elnök (1919–1925). A finn mellett a svédet is hivatalos nyelvnek ismerték el. A finnországi svéd lakosság (különösen a nemesség és az értelmiség) az eltelt évszázadok során meghatározó szerepet játszott Finnország történelmében. A 19. század végétől befolyásuk rohamosan csökkent, az egykori vezető szerep helyett fokozatosan a nyelvi kisebbség szerepkörébe kerültek. A svéd (nyelvű) népesség arányának alakulását mutatja a következő táblázat:
A FINNORSZÁGI SVÉD LAKOSSÁG SZÁMÁNAK ÉS ARÁNYÁNAK ALAKULÁSA 2
Év    Szám    %
1610    70 000    17,5%
1749    87 200    16,3%
1815    160 000    16,2%
1880    294 900    14,3%
1890    322 600    13,6%
1900    349 700    12,9%
1910    339 000    11,6%
1920    341 000    11,0%
1930    342 000    10,1%
1950    348 300    8,5%
1960    330 500    7,4%
1970    303 400    6,6%
1975    302 700    6,4%
1979    301 554    6,3%
1980    300 500    6,3%
1985    299 100    6,1%
1990    296 700    5,9%
1999    292 439    5,66%

A Szovjet-Oroszország elleni harcokban finn önkéntesek is részt vettek Észtországban és Kelet-Karjalában. 1920-ban megszületett az Ahvenanmaa (Aland) önkormányzatáról szóló törvény, majd októberben aláírták a Finnország és Szovjet-Oroszország közötti tartui békét: Finnország megkapta a Barents-tengernél lévő Petsamo (Pecsenga) vidékét, de Kelet-Karjalát nem. 1920-ban Finnországot felvették a Nemzetek Szövetségébe, mely a Finnország és Svédország közötti vitában (1921-ben) Finnországnak ítélte a svéd nyelvű Ahvenanmaat (Alandot).

A politikai helyzet stabilizálódása után rendezték a földkérdést is. Lehetővé tették a zsellérbirtokok megvásárlását, és megkezdődött a földnélküliek földhöz juttatása (Lex Kallio, 1922). A polgárháború okozta sebek sokáig éles választóvonalat húztak a szocialista és a polgári pártok között, utóbbiakat még a finn és svéd nyelvűek közötti ellentétek is megosztották. Az 1920-as években általában a centrumhoz tartozó Agrárunió és a jobboldal volt kormányon, annak ellenére, hogy a választásokon rendre a Finn Szociáldemokrata Párt szerezte a legtöbb szavazatot. A liberálisok támogatottsága fokozatosan csökkent. A külpolitikában Finnország kezdetben a balti államokhoz és Lengyelországhoz közeledett.

1924-től politikai jobbratolódás kezdődött. L. K. Relander (1925–1931) elnöksége végén érte el Finnországot a gazdasági válság. A kommunizmustól való félelem és a jobboldali radikalizmus a Lapua-mozgalomban (Lapua finn város) öltött formát, amelyet a kommunistaellenes törvények (1930) meghozatala után 1932-ben oszlattak fel (mäntsäläi államcsíny-kísérlet), majd fokozatosan csökkenni kezdett a szélsőjobboldal népszerűsége. Svinhuvfud (1931–1937) elnök idején stabilizálódott a belpolitika, majd 1937-ben K. Kallio elnöksége alatt már az Agrárunió és a Finn Szociáldemokrata Párt alkothatott koalíciót, amelynek eredményeképpen fontos politikai, szociális és gazdasági intézkedések születtek. Sikerült enyhíteni a finn–svéd nyelvi ellentéteken is. Finnország elsősorban agrárország maradt, de gyorsan fejlődött a papír-, fűrész- és fémipar. A nemzeti jövedelem évente átlagosan 4,4%-kal növekedett. A finn külpolitika 1935-től egyre inkább skandináv (semleges) orientáltságúvá vált. Finnország 1932-ben megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval.

A Molotov–Ribbentrop paktum (1939. aug. 23.) titkos záradékában Finnország a Szovjetunió érdekszférájába került. A Szovjetunió 1939 őszén Leningrád védelmére hivatkozva területi követelésekkel lépett fel Finnországgal szemben. A szovjet–finn tárgyalások nem vezettek eredményre. Megindult a szovjet hadigépezet. Az 1939. november 30-án kezdődött ún. „téli háborúban” a finn haderő megállította a szovjet támadást, de 1940. március 13-án kénytelen volt elfogadni a moszkvai béke feltételeit: Nyugat-Karjala és más területek (Finnország területének kb. 10%-a) elvesztése mellett a Szovjetunió Hankóban katonai támaszpontot létesített. Az elveszített területekről kb. 420 000 ember menekült át Finnországba. Letelepítésük, munkába állításuk bonyolult feladatot jelentett Finnország számára.

K. Kallio elnök halála után R. Ryti lett az elnök (1940–44). A II. világháború idején bizalmi viszonyt alakítottak ki a kormány és a parlament között, az összes (legális) párt részt vett a kormányzásban. Szövetségesek hiányában 1940–41-ben Finnország Németországhoz kezdett közeledni. Engedélyezték, hogy Észak-Finnországban német katonák lépjenek be az ország területére, és felvonulási területként használják azt. Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Finnország feladta semlegességét (mivel szovjet légitámadások érték), és június 25-én belépett a Szovjetunió elleni háborúba. Finnország és Németország között nem volt hivatalos szövetségi szerződés, finn részről a közös ellenség elleni harccal magyarázták az együttműködést. Az ún. folytatólagos háború először finn sikereket hozott. Finnország visszafoglalta a Szovjetunió által 1939–40-ben elcsatolt területeket, valamint Kelet-Karjala egy részét, s így Finnország megszálló országgá is vált. Az 1944-es nagy nyári szovjet offenzíva megállítása után szeptember 19-én kötötték meg a szovjet–finn fegyverszüneti egyezményt, amelynek feltételeit az 1947-es párizsi békeszerződés is megerősítette. A II. világháborúban összesen 86 000 finn esett el, és 57 000-en szereztek maradandó sérüléseket.

Az 1944-es fegyverszünet értelmében visszaállították az 1940-es határokat, a Szovjetunió megkapta a Petsamo-vidéket, 50 évre bérbe vette a Porkkala-félszigetet (de ténylegesen csak 1955-ig bérelte), valamint Finnország kötelezte magát, hogy Lappföldről kiűzi a német csapatokat, és 300 millió dollár jóvátételt fizet. Az elsősorban ipari termékekben kifizetendő jóvátétel hozzájárult a magas színvonalú finn ipar létrejöttéhez. Finnország gazdaságának talpra állítása érdekében a Marshall-segélyt ugyan nem vehette igénybe, de jó viszonyt ápolt az USA-val, ami előnyös kölcsönökben is megnyilvánult. Mindezek eredményeképpen a finn gazdaság néhány év alatt ismét növekedési pályára állt.

A politikai és társadalmi rendszer, így a skandináv típusú pártszerkezet sem vátozott meg alapvetően a II. világháborút követően, jellegzetessége maradt ugyanakkor a nagy agrárpárt központi, időnként meghatározó szerepe. Jellemző volt továbbá a munkásmozgalom megosztottsága, másrészt a nyugat-európainál erősebb baloldali radikalizmus. Szovjet nyomásra korábbi vezető politikusokat háborús bűnösként börtönbüntetésre ítéltek 1946-ban (R. Ryti, V. Tanner és mások). Ehhez szükség volt az alkotmány megváltoztatására.

1948-ban Moszkvában aláírták a szovjet–finn Barátsági, Együttműködési és Segítségnyújtási Egyezményt, amelyben nem szerepelt automatikus segítségnyújtás. Finn részről sikerült azt a kiegészítést is elfogadtatnia a másik féllel, hogy Finnország kívül kíván maradni a nagyhatalmak közötti vitákból. Ez a szerződés 1991-ig volt érvényben. A Mannerheimet (1944–1946) követő köztársasági elnökök: J. K. Paasikivi (1946–1956) és U. K. Kekkonen (1956–1982) megteremtették a finn külpolitika semleges irányát (Paasikivi-Kekkonen vonal), amely a Szovjetunióval fenntartott jó kapcsolatokra támaszkodva biztosította Finnország függetlenségét. Sikerült meggyőzni a Szovjetuniót, hogy Finnország felől nem fenyegeti semmilyen veszély. Finnország 1955-ben lépett be az Északi Államok Tanácsába, s ugyanebben az évben nyert felvételt az ENSZ-be is.

A II. világháború után a kommunisták vezetésével baloldali tömegmozgalom alakult ki, gyakoriak voltak a sztrájkok és a demonstrációk, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az elkövetkező években a törvényhozás és a kormányok figyelmet fordítsanak a szociális problémák megoldására. 1945-től 1948-ig a kommunisták által vezetett Népi Demokratikus Unió a Finn Szociáldemokrata Párttal és az Agrárunióval alakított kormánykoalíciót, a kommunisták azonban néhány év elteltével kiszorultak a hatalomból. 1948-ban szociáldemokrata kisebbségi kormány alakult, majd az Agrárunió játszott vezető szerepet. A kommunista vezetésű Népi Demokratikus Unió csak az 1960-as években került be ismét a kormányba. 1961-től kezdve mind a bel-, mind a külpolitikában egyértelműen Kekkonen elnök akarata érvényesült. 1973-ban a finn parlament egy kivételes törvény segítségével 1978-ig hosszabbította meg Kekkonen elnök megbizatását. 1966-tól két évtizeden keresztül a centrista-baloldali koalíciók jellemezték a kormányokat.

A hidegháború idején a finn–szovjet kapcsolatokban fellépő zavarokat (1948, 1958–1959, 1961) a finnek ügyes politikával elhárították. A finn pártok kínosan ügyeltek arra, hogy politikájukkal semmilyen szovjet érdeket ne sértsenek. A gazdasági életben sikeresen megtörtént a termelési szerkezet átalakítása, szoros, és Finnország számára is előnyös gazdasági kapcsolatok épültek ki a Szovjetunióval. Az óriási és igénytelen szovjet piac közelsége hatalmas megrendeléseket eredményezett a finn ipar és mezőgazdaság számára, Finnország pedig a Szovjetunióból szerezte be energiahordozó szükségletének jelentős részét. A papíripar mellett fejlődött a fém- és gépipar és a hajóépítés. Finnország lassanként ipari országgá vált.

A gazdaság fejlődése azonban jelentős társadalmi feszültségek között zajlott. A munkanélküliség miatt 1950–1980 között több mint 420 000-en telepedtek át Svédországba. Közülük sokan amint tehették, visszatértek. Az 1960-as évektől érezhetően nőtt az életszínvonal, Finnország északi típusú jóléti állammá vált. 1961-től társult tagja lett az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA) (majd rendes tagja 1986-tól), 1973-ban kötött szabadkereskedelmi egyezményt az EGK-val, és együttműködési egyezményt a KGST-vel. 1975-ben Helsinkiben tartották az első Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet (EBEÉ). Az erős és ütőképes hadsereggel rendelkező Finnország 1956 óta rendszeresen részt vett az ENSZ békefenntartó akcióiban.

Kekkonent betegsége miatt M. H. Koivisto (1982–1994) váltotta fel az elnöki székben. Az 1980-as évek elejétől fokozatosan csökkent a kommunista párt támogatóinak száma. 1987-ben a Nemzeti Koalíció nyerte meg a választásokat, majd 1991–94 között a Centrumpárt és a Nemzeti Koalíció kormánya következett. Finnország 1992-ben kérte felvételét az EK-ba. Az 1994-es népszavazáson a szavazók 57%-a támogatta a tagságot. 1995. január 1. óta Finnország hivatalosan is tagja az Európai Uniónak, s ugyanakkor csatlakozott a NATO Partnerség a békéért programjához, és megfigyelői státussal rendelkezik a WEU-ban.

A 80-as évek látványos gazdasági fejlődését a 90-es évek elejétől gazdasági recesszió váltotta fel. 1994-ben a munkanélküliek száma elérte a félmillió főt, a munkaképes lakosság létszámának 21%-át. A munkanélküliség a javuló exporteredmények ellenére is csak lassan csökken. 1994-ben M. Ahtisaarit közvetlen, kétlépcsős választással választották köztársasági elnökké 6 évre. 1995-ben a szociáldemokrata P. Lipponen megalakította ún. szivárvány-kormányát, amelyben a Nemzeti Koalíció mellett a Baloldali Unió is helyet kapott. 1999-ben ugyanez a koalíció maradt hatalmon. Az 1980-as évektől kezdve stabil kormányok jöttek létre, amelyek kitöltötték teljes hivatali idejüket.

2000-ben az elnökválasztás második fordulójában T. Halonent megválasztották a Finn Köztársaság első női elnökének. Beiktatása egybeesett az alkotmánymódosítás hatályba lépésével, mely a parlament javára csökkentette az elnöki hatalmat.

A tanulmány kezdetén a magyar huszárral kapcsolatosan néhány fontos kérdést kell tisztáznunk. Ezek a huszár születésének körülményei, a téves nézetek tisztázása, a huszár dicso harcainak általános és elvi meghatározása, végül a huszár szerepe és jelentosége a történelemben.

 


Erre azért van szükség, mert a mai kor embere - foleg az ifjúság - már csak könyvekbol, képekbol, a múzeumok tárgyi emlékeibol alkothat magának fogalmat arról, hogy mi is volt a huszár, a magyar huszár? Hiszen már a ló is kiszorult a mezogazdaságból, a közlekedésbol, lovat alig látni, legfeljebb a lóversenyeken, bemutatókon, vagy a városnézo egy-két konfliskocsiba fogva. Pedig a ló az egyik legrégibb, huséges és hasznos társa, harci bajtársa volt az embernek. Ezért okoz igazi örömöt, hogy mégse vész el a ló, a huszár emléke, szelleme, mert mint a vadvirágok a réten, mostanában egyre több hagyományorzo egyesület, huszárbandérium születik, áll fel még a határon túl is, az egész Kárpát-medencében!

E tanulmánynak is az a fo célja, hogy megismerjük, mi is hát a huszár, hogyan keletkezett, mi volt a szerepe és jelentosége történelmünkben egészen az utolsó háborúig. Milyen volt a harcmódja, és végül mi volt az a sajátosság, ami annyira kiemelte a magyar huszárt az európai és amerikai hadseregek katonái közül, hogy példáját követendonek találták.

Fölteszem a kérdést: ki is volt, mi is volt az a magyar huszár, aki fél évszázaddal ezelott, a XX: század második, legvéresebb világháborúja után örökre eltunt a harcok mezejérol?

Ha megpróbálom jellemezni, sokféleképpen beszélhetek róla. Olyan ember volt mint akármelyikünk, olyan katona, mint bárki más. Olyan fából faragták, mint akár téged, akár engem, de ha felült ficánkoló, mozgékony, gyors, fáradhatatlan, szép magyar lovára, kezébe kapta a huszárkardot, és visszaszállt belé az osi magyar lovasszellem, akkor más ember, más katona, más férfi lett belole: magyar huszár!

Születését a történelem évezredes mélységében kereshetjük, valahol Napkelet messzi mezoin, onnan hozta magával a nagy osi népek magas lovaskultúráját.

Nem túlzás ez, nem nagy szavak szépíto szándékával akarom bekeretezni a világhíru magyar lovaskatona képét. Mert amilyen félelmesen merész, bátor és eredményes lovaskatonák voltak honfoglaló oseink, amilyen meglepo, fölényes, rajtaüto harcmóddal vívták gyozelmes küzdelmeiket 1100 évvel ezelott egész Európa nagy térségeiben, ugyanolyan hosies lélekkel, leleményes hadmuvészettel rettentették és kápráztatták el földrészünkön és a tengeren túl is az újabb korok népeit, akik megpróbálták utánozni oket harcban, szellemben, fegyverzetben, sot még a világon legszebb egyenruhájukban is.

Népünk történetében nem a XV. században, a török betörések idején jelent meg eloször az a könnyu lovaskatona, akit huszárnak nevezünk! Csupán az történt, hogy elso "névjegyét", a huszár szót legnagyobb királyunk, Hunyadi Mátyás mondta tollba 1481-ben apósának, a nápolyi királynak szóló levelében. Éspedig ilyen módon: "equites levis armaturae, quos hussarones appellamus!" Vagyis "könnyu fegyverzetu lovasok, akiket huszároknak nevezünk." Ez azt jelenti, hogy a huszár szót a mi lovaskatonánkra vonatkoztatva legrégebbrol ekkortól ismerjük írásban, mert mint nemesi családnév hiteles okmányokban már elobb, 1449-bol, sot már 1403-ból is ismeretes.

Az a feltevés, hogy a huszár szó a magyar nyelvbe a török elol menekülo szerb lovasok lovasrablót jelento gusar szavából ered téves, mert teljesen elképzelhetetlen, hogy Mátyás király legelokelobb elit magyar lovaskatonáit a szerb rablók nevén határozta volna meg, valamint kizárt dolog, hogy nemesi családok a lovasrablók nevét vették volna fel. Ez csak a XIX. század szlávosító, nyelvünket lebecsülo irányzat agyszüleménye. Legújabb kutatások szerint állítólag az ujgur (hun eredetu) nyelvben van egy "huszár" szó, amely közkatonát jelent.

A huszár szó ezen elso írásbeli megnevezését meghatározni a magyar huszár születésének, elso megjelenésének a hadtörténelemben helytelen és alaptalan, mert bár a könnyulovasság haderonkben sajnálatosan háttérbe szorult a XI-XII. század óta, de könnyu lovasaink mindig voltak. A fo érvünk az, hogy a huszárok ugyanazzal a könnyulovas harcmóddal küzdöttek, védekeztek a törökkel szemben, amely teljesen azonos volt a régi magyar lovas taktikával. Hiszen kezdetben még nyíllal is lövöldöztek, mint az Árpádok idején. A huszár tehát nem ekkor született, hanem csak ekkor tért vissza a régiekhez, vagyis ekkor: újjászületett!

Milyen is volt ez a könnyulovas harcmód, amellyel olyan nagy fölényben voltak lovas oseink a nyugati népek elmaradott taktikájával szemben, s milyen volt az ezzel azonos huszár harceljárás a csapatnem, majd a fegyvernem egész fennállása idején?

Alapveto volt a ló gyorsaságában, mozgékonyságában rejlo lélektani lehetoség felhasználása, ami abban nyilvánult meg, hogy váratlan idoben, helyen és irányban végrehajtott villámgyors megjelenésükkel, szokatlan támadási módjukkal, tuzzel (nyíllal) való rajtaütésükkel szokatlan megrázkódtatást idéztek elo meglepett ellenségeikben, és ez olyan ijedtséget, rettento félelmet, teljes akcióképtelenséget váltott ki soraikban, ami minden ellenállást megszüntetett. Ez már fél gyozelmet jelentett, mivel védekezés helyett pánikszeru menekülésbe kezdtek.

A másik alkalmazási mód ezzel ellenkezo értelmu volt, amikor fejvesztett menekülést színleltek, amivel az ellenségben kiváltották a biztos gyozelem érzését, az üldözés vadászszenvedélyét, s ekkor váratlanul, gyorsan visszafordulva a felbomlott üldözok csoportját szétverték, vagy elore elokészített lesbe csalva, nagyobb erokkel körülzárva semmisítették meg. A harc más formája volt még, amikor a zártrendu alakzatban felvonuló ellenséget nyilas támadásokkal körülszáguldották, rendjét felbomlasztották, és így végeztek velük. Ezekhez járult a gyors megjelenésük mellett, hogy a harc félbeszakítása után, vagy a harc végeztével újból váratlanul villámgyorsan eltávoztak, szinte eltuntek. Ezekkel a mozzanatokkal olyan hatást értek el foleg kezdetben, hogy a kor babonás népei Isten ostorának, túlvilági lényeknek képzelték oket, és imádságban kerestek elolük menedéket.

Mindehhez fuzzük még hozzá, hogy fél évszázadig tartó megelozo támadásaikkal elérték azt, hogy 895-tol 1030-ig az országot nem érte sikeres ellenséges támadás. Felejtsük el és tüntessük el az ún. "kalandozás" tudatlan és megszégyeníto kifejezést hadjáratainkra.

A huszár harcmódja ugyancsak a ló jó tulajdonságain alapult, kezdetben még a nyilat használták a törökkel szemben, késobb a lofegyverek megjelenésével a lovassági pisztoly, majd a karabély, végül az összes sorozat- és nehézfegyvereket használatba vették. Kardjuk természetesen ugyanolyan volt, mint oseiké. A lesbe csalás, félrevezetés, a terep messzemeno kihasználása, a rajtaütés, a távolról megsemmisítés, halogató harc, a felderítés, utóvédharc, az üldözés és a gyors tartalék volt a huszár jellemzo alkalmazásmódja.

A magyar huszár harcmódja, harceljárása, taktikája az osi magyar lovas hadmuvészetébol származik, még a második világháborúban is alkalmazták egyes elemeit. Így csak a nevének eredetét keltezzük a XV. századra.

Szétszórt, de tervszeru alakzatokban hajtották végre támadásaikat egészen a XVIII. század közepéig, amikor harcmodoruk Nagy Frigyes porosz király kezdeményezésére zártrendu, kétsoros vonalba fejlodve változott meg, ettol kezdve így rohamozták meg az ellenséget. Ez a harcmód az I. világháborúig tartott, amikor a harcban a lóról már le kellett szállniuk és gyalog folytatták a harcot. A két világháborúban már csak néhány lóháton végrehajtott sikeres rohamról tudunk.

A magyar királyság megalapításakor még az osi lovas harcmódot alkalmazták, de szervezésük és felhasználásuk egyre inkább háttérbe szorult, s ez véleményem szerint hozzájárult az országot ért nagy vereségekhez, így Muhi 1241, Nikápoly 1396, Várna 1444 és Mohács 1526 végzetes eseményeihez. Lángeszu nagy királyunk, Hunyadi Mátyás volt az, aki a fenyegeto török közeledésekor felismerte a könnyulovasság szükségességét, és felállította a magyar huszárság elodeit. De nemcsak felismerte a huszárban rejlo erot, hanem harcmódjukat is sikeresen használta fel. Így 1474-ben a sziléziai háborúban huszár rajtaüto, az ellenség utánpótlásának megsemmisítésével végrehajtott akciójával kényszerítette térdre a sokszoros túlereju cseh-lengyel csapatokat Boroszló (Wroclaw) falai elott! Sajnálatosan korai halála megakadályozta fo szándékát, a nyugati császári hatalom megszerzésével megsemmisíteni az oszmán veszedelmet.

A végvárak közt harcoló huszárok pótolhatatlan védo feladatokat teljesítettek, nélkülük összeomlott volna az amúgy is omladozó, rozoga határvédelem. A nemzeti királyság megszuntével sajnos végzetesen lehanyatlott népünk, országunk sorsa, foképp a Habsburg uralom alatt. A huszárok történetének legsikeresebb korszaka következett, amikor az idegen királyok nagyhatalmi harcaikban nyugaton alkalmazták oket a fo veszély, a török elleni országvédelem helyett. Az ország három részre szakadásával az erdélyi fejedelmek szabadságküzdelmeiben is mindkét oldalon sok huszárcsapat küzdött, sajnos sokszor magyar a magyar ellen. Bocskai, Bethlen, I. Rákóczy György, sot Báthory István lengyel seregében még litván földön is harcoltak. A 30 éves háborúban is zömmel huszárok küzdöttek. Zrínyi Miklós nemzeti hadsereg-tervében foképp huszárokra támaszkodott volna. Ö maga is huszárjaival aratta sikereit.

A török kiuzésének nagy jelentoségu utolsó hadjáratában aránylag kevés huszár vett részt, bár Bercsényi Miklós, Bottyán János kiválóan irányították a kb. 1200 magyar huszárt. Budavár ostrománál magyar huszár tört be eloször, és tuzte ki a zászlót: Petneházy Dávid kapitány és hu huszárja, Ragó János.


         








1688-ban szervezték az elso sor-huszárezredet Czobor Ádám huszárcsapatából. Ebbol lett a 9. sz. Nádasdy huszárezred, 1920-tól 1945-ig a m. kir. Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred.

1688-ban szervezték az elso sor-huszárezredet Czobor Ádám huszárcsapatából. Ebbol lett a 9. sz. Nádasdy huszárezred, 1920-tól 1945-ig a m. kir. Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred.


         

Jelentos szerepük volt a huszároknak II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában is, amikor nyolc évig újra volt nemzeti haderonk. A 83 ezredbol 52 volt lovasezred. A Fejedelem kárpátaljai felkeloihez eloször huszárok csatlakoztak, Ocskay László és Borbély Balázs 200 huszárja. Rákóczi kuruc huszárjai a portyázó, lesveto, rajtaüto hadmozdulatokkal aratták sikereiket, és nagyméretu raid-jeikkel különösen Bottyán János, Béri Balogh Ádám, Bezerédy, Ocskay értek el nagy hatást. Ilyen volt a nagy morvaországi betörés, midon a sikertelen nagyszombati csata után Bottyán 1705 januárjában 6 huszárezreddel és szekérre rakott gyalogsággal átsiklott a biztosító vonalon, majd 12 nap múlva veszteség nélkül, nagy zsákmánnyal tért vissza, s ezzel a nagyszombati császári sikert semmivé tette.


III. Károly török háborúiban foleg a nyolc huszárezred aratott múltjához méltó sikereket. 1717. augusztus 5-én péterváradi nagy csatájában Pálffy 22 lovasezrede, Nádasdy és Ebergényi huszárregimentje a török túlero háta és oldala ellen indított fergeteges lovasrohamával gyozött, alig két hét múlva (augusztus 16.) pedig báró Splényi generális a belgrádi csatában Orsováig, sot a Dunán túlra uzte a majd tízszeres túlerot. "...mint a szélvész vágtatott a török után" - írták egy korabeli levélben. Mária Terézia nagy hadseregének összes háborúját 19 huszárezred harcolta végig kiemelkedo eredményekkel. Ekkor kezdodött huszárságunk fénykora.
         

         









Az örökösödési háborúkban a kiváló huszárvezérek visszatértek az osi magyar lovas harcmódhoz. Ezt a huszár harci muvészetet ismerte meg és vette át egész Európa minden jelentos hadserege. Innen áradt szét a magyar huszár dicsosége, szelleme, s ennek az emléke maradt fenn mind a mai napig. Gondoljunk csak a francia és amerikai huszárhagyományokra!


         

A vezérek közül az egyik leghír

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat